Karaktertörténetek

Rob ~ Akkor hát térjünk is a lényegre... keresve sem találtam semmi kivetnivaló dolgot, ami azt eredményezné, hogy ne hagyjam jóvá a töridet. Tehát természetesen ELFOGADLAK!
Üdv nálunk éés izgalmakkal teli játékokat kívánok neked ^^

Mia ~ az előtiddet sikeresen összehoztad, csupán néhány vesszőhiba szúrta ki a szemem;; de mindezektől eltekintve EL VAGY FOGADVA ^^
jah, és Isten hozott nálunk

Kimberly ~ Az előtörténetedben nem találtam semmi kivetnivalót, így természetesen EL VAGY FOGADVA!

Üdv itt, és további jó szórakozást (:

Név: Kimberly Joanne Scott
Kor: 25
Faj: Alakváltó
Különleges képesség: Hallom mások gondolatait.

Robert ~ Egész ügyesen összehoztad az előtörténetedet, bár a pontok túlzásbavitele nálam egy kicsit nyomott hagyott. Mindenesetre ELFOGADLAK, de a hozzászólásaidba nyugodtan összevonhatod az esetleges egybetartozó mondatokat.

Egyébként Üdv nálunk, reméljük, jól fogsz majd szórakozni! (:
( u.i. ---> + irány avatart foglalni )

| BECENÉV | FAJ | KOR | NEM |
× Brook × ember × 19 × nő ×


| SZÜLETÉS HELYE | IDEJE |
× USA - New York - 1991. 05. 27. ×


| ANYA | APA |
× Olivia Moreau × John Moreau ×


| ELŐTÖRTÉNET |
Egyszer volt, hol nem volt… ja, hogy ez nem az a sztori? Lapozzunk. Valójában nem tudom, miért vetem papírra az én történetem. Talán hátrahagyom az utókornak. Bár komolyan kíváncsi lennék, ki az, aki végig tudná olvasni elalvás, vagy éppen nagy sóhajok nélkül. Ha engem kérdeztek, nem éppen izgalmas a történetem.
Kezdjük a legelején. A szüleim története igazán rövid és egyszerű. Egy repülőn ismerkedtek össze, ugyanis egymás mellett ültek. Az út hosszú volt, és le kellett magukat kötni valamivel. Hát elkezdtek beszélgetni. Ebből a beszélgetésből alig egy év múlva már esküvő lett. Ekkor anya már terhes volt, vagyis alig kilenc hónap elteltével jöttem én.
Üdv mindenkinek, a nevem Brooklynn Disney Moreau, és nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy ezt a két nevet kaptam, nem pedig valami kiejthetetlen, vagy éppen idiótaságot. A Disney-hez apa ragaszkodott, neki ez volt a kedvenc lány neve, anya viszont nem tudta elviselni, hogy ne legyek Brooklynn is.
Anya egy jól kereső, mondhatni híres ügyvéd volt, apa szintén. Ettől függetlenül, miután megszülettem, rengeteget törődtek velem. Persze fontos volt a munka is, de örültem, hogy a szüleimnek én vagyok az első. Na, nem mondom, hogy kettejük között nem voltak hullámvölgyek, de szerették egymást, és mindig átvészelték. Néha - néha felfogadtak mellém egy dadát, ha túlságosan elfoglaltak voltak, de tényleg csak ritka esetben történt meg. Mondhatni már - már el voltam kényeztetve. Szerintem a legtöbb gyerek kiskorában mindent szeretne. Nos, én sok mindent megkaptam, de fel lett állítva néhány bizonyos határ.
Az idő pörgött, óvodás lettem. Anya és apa ekkor már végre többet tudott dolgozni. Én pedig igazán örültem annak, hogy óvodába jártam. Hamarosan néhány igen fárasztó tulajdonságom is nyilvánosságra került, mint például, hogy hiperaktív kölyök voltam, és folyton beszélni akartam. Ez tulajdonképpen vegyesen jó és rossz. Az óvónőket rendszerint lefárasztottam, és sokszor a többieket is, mert mindig játszani akartam. Utáltam egyedül lenni, vagy aludni. Hamar lettek barátaim, akikkel jókat fogócskáztunk, rajzoltunk. Igen, imádtam rajzolni. Persze ekkor még annyira nem látszott meg, hiszen négy év körül lehettem. Ettől függetlenül mindent szerettem papírra vetni. És ahogy teltek az évek, kezdtem ügyesedni.
Ám ekkor jött az iskola, a szüleim pedig azt akarták, hogy kitűnő tanuló legyek, a legjobb. Szerettem tanulni, a kedvencem a matek volt. A rajzolást ekkor hanyagolni kezdtem, csak hogy még jobban tudjak összpontosítani. Sokszor küldtek versenyre, ami sok gyakorlással járt, és kevés pihenéssel. Pedig még csak alsós voltam. Egy idő után kimerült voltam, elaludtam az órákon, és végre anyáék is észbe kaptak, hogy egy kisebb gyereknek ez még túl fárasztó. Tehát kicsit visszavettek a szigorításból, ami nálam felért egy megváltással. Újra nekifogtam a rajzolásnak, a rajzszakkörbe is jelentkeztem. Egy idő után elmúlt a rajz iránti szenvedélyem. Valami mást kerestem. Hamarosan megtaláltam a nekem valót. Imádtam a lovakat, és még jobban imádtam lovagolni. De ahogy jött hozzá a kedv, el is múlt. Mondom én, hogy hiperaktív voltam. De valahogy semmi sem volt az igazi. Egy idő után minden elmúlt, akármit próbáltam ki.
Ekkor már felsős lettem. Különböztem a többiektől. Szerettem tanulni, de suli után legszívesebben haza mentem. Voltak barátaim, akikkel néha elmentünk valahová, de jobban éreztem magam egy könyv társaságában néha.
A gimnáziumnak megtaláltam a lelki társamat, vagyis a legjobb barátomat. Matt-nek hívták. Emlékszem, ő vett rá arra, hogy kezdjek el zenélni. Jó hanggal áldott meg a sors, vagy kevésbé drámai, ha azt mondom, hogy anyától örököltem. De nem ez volt az álmom, hanem a gitár. Ez örök szenvedély maradt, sohase untam meg. Azután szinte csak gitárral lehetett látni, mindenhová magammal cipeltem. Csatlakoztam Matt zenekarához. És innentől kezdtek a dolgok romlani. Hanyagoltam a tanulást, sokkal jobban szerettem, ha a haverokkal lógok. Ekkor festettem be a hajam vörösesre, ami anyánál kicsapta a biztosítékot, de egy idő után belenyugodott. Viszont a jegyeim egyáltalán nem tetszettek neki. Persze rögtön saját magát hibáztatta, amiért utóbbi időben a munkájába temetkezett, akárcsak apa, aki már hónapokra elutazott Európába. Elegem volt a folytonos unszolásából és parancsolgatásából, hogy megszabta, mikor hol lehetek. De talán volt benne valami igazság. Csak hogy ez nekem akkor nem igazán tűnt fel.
Második év végén, amikor a bizonyítványom szó szerint pocsék lett, betelt nála a pohár, és úgy gondolta, jót fog tenni, ha némi időre itt hagyom a családi fészket, és meglátogatom a nagyszüleimet. Nem akartam menni, hiszen minden annyira jó volt – kivéve az iskola. Matt, a banda, barátok, eszem ágában sem volt őket nélkülözni. De meg kellett tennem.
Fogtam az utazótáskám, belehajigáltam a legtöbb ruhám, és a legfontosabb cuccaim. Még a három kedvenc gitárom is magammal vittem.
Irány La Push. Egyáltalán nem volt rossz a hely. Régen itt töltöttem két hónapot nyaranta. Nagyon imádom a nagyszüleim, és nagyi isteni ételeit. Kipofoztam az egyik üres szobájukat, bejelentkeztem a rezervátumi középiskolába, és megpróbáltam beletörődni, hogy egy jó darabig itt fogok maradni. Legalábbis amíg anya úgy nem gondolja, hogy megjött az eszem.

| JELLEM |
Hűha, utálok a jellememről beszélni. Igazán összetett egyéniség vagyok, millió tulajdonsággal megáldva. Szintén vegyesen örököltem őket a szüleimtől. Már gyerekkoromban kiderült, hogy milyen hiperaktív is vagyok valójában. Folyton lekötöttem magam valamivel, mindenben találtam valamit, amivel elszórakozhatok. Tehát sohasem unatkoztam. Mindig is könnyen barátkoztam, szerettem társaságban lenni, bár a középpontot inkább kerültem. Valahogy nem az én világom. Nyugodt természetű vagyok, nagyon nehezen lehet kihozni a sodromból. Anyának sikerül a legtöbbször. A makacsságot és önfejűséget apától örököltem. Legtöbbször azt teszem, amit jónak látok, és utálom, ha valaki parancsolgat. Gyerekként tettem, amit mondtak, és igyekeztem a szüleim kedvébe járni, de aztán ez a tulajdonság lassacskán eltűnt a süllyesztőben. Igazán hangulatfüggő vagyok. Egyszer lent, egyszer fent. Van, amikor megőrülök egyedül, aztán pedig sokkal jobban érzem magam egy könyv vagy film társaságában. Romantikus, vígjáték, horror, jöhet bármi.
Van, amikor belefogok valamibe, de aztán abba is hagyom. Szeretem kipróbálni az új dolgokat, hiszen a megszokottak egy idő után unalmassá válnak. Kivéve a zenélés. Imádok gitározni, énekelni kevésbé. Valahogy gitár nélkül már meg sem vagyok, automatikussá vált, hogy mindenhová cipelem magammal

| KINÉZET |
Hahó, itt állok előtted! Mindegy, ha már ennyire kíváncsi vagy, és nem látsz az orrodig, részletezem neked. Nem vagyok túl magas. A százhatvanöt centim tényleg nem sok. Nos, nem vagyok egy kosaras alkat. A szüleimtől vegyesen örököltem külső tulajdonságokat. Anyától a vékony alkatom, és a kékes-barnás szemem, apától pedig a komorabb szőke hajam, amit maximum ezentúl már csak képen láthatsz, vagy ha régről ismertél. Ugyanis 16 voltam, amikor befestettem sötétebbre. Nem, egyáltalán nem bántam meg, én meg vagyok vele elégedve, bár lehet rá mondani, hogy feltűnő. Szóval most hátközépig érő, gesztenyebarna hajam van, amit általában kiengedve hordok, és csak ritkán összefogva. A szemem, mint már említettem, kékes barna színű. Talán ez az egyetlen, amit igazán szeretek. Nos, mondhatnám azt, hogy szeretek beleolvadni a környezetembe, és utálom, ha középpontba vagyok a kinézetem miatt. Anya szerint nagyon sajátos ízlésem van, szeretem keverni a stílusokat, és a színeket is. A kedvenc színem a sötétkék és a szürke, ilyet általában lehet látni rajtam. A rózsaszíntől, és egyéb világos színektől rosszul vagyok, ilyet még akkor sem vennék fel, ha fizetnének. Inkább csak egyszerű farmer, póló, cipő párosításban vagyok, de ritka esetekkor képes vagyok akár a feje tetejére állítani az addigi stílust. Fő a kényelem, tehát imádom a tornacipőket. Rövid, hosszúszárú, fehér, fekete, mindegy. Magas sarkúban kétlem, hogy meg fogsz látni, de sok sikert hozzá. Kiegészítőket is fel szoktam venni, mint például nyaklánc, karkötő, öv, de ezt sem viszem túlzásba.

l NÉV l Gabriel Landrum
l FAJ l vérfarkas
l KOR l 26... mindörökre

l KARAKTER TÖRTÉNET l
Ismeritek az olyan egyszer volt, hol nem volt meséket? Tudjátok, ahol van a jó, akin uralkodik a rossz, de akkor a jó hirtelen - valami tündér segítségével - erőre kap és győz a rossz felett… Nos, ez a történet egyáltalán nem olyasmi lesz, úgyhogy ha mindenképpen olyan sztorira vágysz, keress egy másik könyvet. Mert itt a téma nem tündérek, nem gonosz mostohák és nem is a hercegnők. Nem kis egoizmussal kijelenthetem, hogy ez a történet rólam fog szólni, többek között.
Anyám és apám az egyetemi évek alatt találkoztak először, valahol Boston-ban. Apám, Martin Landrum, New York-ban született, ott is nőtt fel. Anyám valahol az istenháta mögött két lépéssel, egy Québec nevű kanadai településben élte életét. Nem tudom, hogy pontosan hogyan, s mint zajlott az egész, de annyi biztos, hogy meg volt köztük a kémia. Talán ennek is köszönhető, hogy a diplomaosztójuk után alig három hónappal össze is házasodtak, majd úgy egy évre rá megszületett az első és egyetlen gyermekük, aki teljesen véletlenül én vagyok, voltam és leszek.
Mindez egy reménytelenül, elképesztően kibírhatatlanul forró nyári napon történt. Nem éppen optimális körülmények között egy gyerek megérkezésére. Ám ez egy cseppet sem zavart senkit. Eleve az is kétséges, hogy az időjárásnak bármi befolyása volt a születésemet illetően. Jóllehet, ez igazából nem is érdekel.
A szüleim imádtak engem, meg kell hagyni, volt rá okuk. Tényleg elég ellenállhatatlan vagyok. Mindent megadtak nekem, amire szükségem volt, és azt is, amire nem. Boston-ban nevelkedtem, szeretetben, egészségben, hatalmas, szürke tömbházak között. A hétköznapjaim úgy teltek, mint bármelyik másik kissrácé, nem volt semmi extra. Minden simán ment, egészen egy ködös, őszi csütörtök estig. Nem voltam több mint öt éves. Anyám ekkor állt elő egy szerinte óriási, korszakalkotó ötlettel, miszerint, mi lenne, ha az egész család ott hagyná ezt a hatalmas nagyvárost és elköltöznénk valami naposabb helyre, például Kaliforniába. Szentül állította, hogy Boston-ban az ember akár száz évet is élhet úgy, hogy senki sem veszi észre, hogy már régen meghalt. Engem hidegen hagyott a dolog, felnőtt embereknek láttam őket, úgy gondoltam, ezt a döntést egyedül is meg tudják hozni. Persze nem mellékes, hogy bármit is mondtam volna, a véleményem biztosan nem számított volna nekik. De apám erről hallani sem akart, abban a városban volt a munkája, a barátai, nem akarta ezeket feladni. Anyám azonban nem tágított. Nap, mint nap újra felhozta a témát. A kezdetekben még csak kisebb kukacoskodó tanácskozások hónapok alatt eldurvult vitákká alakultak. Kis idő után már nem csak a lakóhelyválasztással kapcsolatban, egy rossz megjegyzés, egy elmaradt köszönés vagy akár egy fel nem csavart fogkrémes tubus tető miatt hatalmas veszekedések alakultak ki köztük. Apám egyre ingerlékenyebb lett, anyám egyre sérülékenyebb. Én meg ott voltam, tanácstalanul össz-vissz hat évesen és láttam, ahogy kettejük kapcsolata teljesen tönkre megy. Utáltam azt a helyzetet. Utáltam, hogy nem hallgatják végig egymást, hogy állandóan ordibálnak.
Nagyjából egy fél év telt még el így, ilyen hangulatban, majd 1995 nyarán mind ketten aláírták a válópert. Apám maradt Boston-ban, ahogy mindig is akart. Anyám meg visszament Québec-be a családjához – és vitt magával engem is. Nem akartam ott élni, annyit biztosan tudok. Jobban örülnék, ha a szüleim kibékültek volna és újra együtt lettek volna, de erre semmi esély sem volt és most sincsen. Először gyűlöltem a helyet, és mindenkit, aki ott volt. Olyanok voltak, úgy beszéltek egymással a helyiek, mintha egy óvodai homokozóban élnének. Úgy is bántak mindenki mással. Azon a szinten tartották magukat. Lehetetlen meséket – mendemondákat meséltek egymásnak, melyek egyik a másiktól teljes íziben különböztek. Olyasfajta lényekről, amik a teliholdas éjjeleken átváltoznak valamilyen hatalmas farkassá, s gyilkolgatnak mindenféle „hideg torzszülöttet”. A gondolkodás a lehető legkeményebb munka, valószínűleg ezért nem művelték annyira sokan arra felé. Ekkora ostobaságot még csak meghallgatni sem akartam. Akkoriban kezdtem az iskolát is, és onnan biztosra vettem, hisz tanították, hogy az ember keletkezésének sokkal több köze van a vízben élő planktonokhoz, mint a vérfarkasokhoz. Inkább hagytam őket a boldog tudatukban, hogy biztosan ők tudják jól és bölcsen, mert ők az öregebbek és a többi és a többi…
Majd olyan lassan, ahogyan ez az életre jellemző, teltek az évek. Kijártam az általánost, majd gimnáziumba kezdtem a tanulmányaim folytatását. Változatlanul irtóztam Québec minden négyzetméterétől, így egy jó messzi városkában, Montreal-ban ismerkedtem az oktatás rejtelmeivel. Többnyire beletörődtem, hogy ha nem is életem hátra lévő részét, de egy jó időt még biztosan Kanada felhős világában töltök. Az életem biztos vágányra tévedt, én legalább is, ebben a hitben tartottam magam.
Rengeteg véletlen, kis tucat szerencse és talán a sorsnak köszönhetően elérkeztem a huszonhatodik életévemnek derekára. A legtöbb korombelinek ilyenkor a jogosítvány megszerzése, a szüzesség elvesztése a legjobb csajjal vagy épp a kosár csapatba való bekerülés a sorának hajtó eleme. Én nem úsztam meg ilyes fajta apróságokkal, sajnos. Teljesen megváltoztam. Addig sem a kedvesség volt a fő hajtó eleme lényemnek, ám olyan voltam, mintha mind amellett még egy lapáttal rám tettek volna. Egyre ingerlékenyebbé váltam. A legkisebb dologért is képes voltam felkapni a vizet, ha valami nem úgy volt, mint elterveztem, ilyenkor hideg rázta az egész testem. Alig pár hónap lefolyása alatt vagy tíz centit nőttem, a testem megizmosodott, állandó hőhullámok keringtek bennem. Szörnyű volt, sejtelmem sem volt, hogy mi történhetett velem. Senkinek nem szóltam a rajtam végbe menő változásokról, inkább magamba zárkóztam. Ez nem sikerült olyan feltűnésmentesen, mint szerettem volna. Mindenki tudta, hogy valami bajom van, de csak kevesen tudták, hogy mi. Ebbe a kevésbe én nem tartoztam bele, egészen egy téli reggelig.
Éjszaka a teliholdas erdőben sétálgattam, úgy éreztem, hogy képes lennék megfulladni az otthoni környezettől. Minden frusztrált, a legkisebb faágból is elegem volt. Az általános idegesség uralkodott rajtam, úgy éreztem, hogy azon nyomban fel tudnék robbanni. Fogalmam sincs, hogyan vagy miért, de egyszer csak úgy tűnt minden, mintha az a robbanás csakugyan megtörtént volna. És tisztázatlan körülmények vagy okok között ott álltam, mintha egyszer csak minden azonnal megnyugodott volna. Illetve meg is nyugodhatott volna, ha nem lettem volna egy hatalmas, szőrös farkas. Nem emlékszem, hogyan reagáltam először, csak arra, ami utána történt. Próbáltam titkolni ezt az élményemet, de hamar kisült a családomnál. Ezért előlük már nem is rejtegettem magam. Tőlük tudtam meg, hogy egészen pontosan mi is történt velem, egy - jobb szó híján – vérfarkas lettem. Korábban az ükapám is az volt, állítólag. Én még csak nem is hallottam róla azelőtt. Elmondták újra, amolyan rituálészerűen az ősi legendákat, melyeket először nem hittem el. Onnantól már nem tartottam ostobaságnak az egészet. Furcsa, hogy egy-két tapasztalat mennyire megváltoztatja az ember szemléletét. Nathaniel Bloomberg-hez irányítottak, kiderült, hogy ebben nem én vagyok az egyetlen, vannak még egypáran, bár nem olyan sokan, hisz állítólag kissé megcsappant a számuk holmiféle vámpírok által. Mit falka, hadsereg, aminek kis idő multán magam is tagja lettem. Az elején csak ismerkedtem magammal, hogy mi is lettem, és hogy miért. Ennek a fő oka a vámpírok jelenléte volt. Gyakorlatilag az ő esküdt és örök ellenségeivé váltam már akkor, amikor megszülettem. Meg kell, valljam, imádom a dolgot. Gyakorlatilag egy horror film megtestesült szereplőjévé váltam. Tiszta klassz! Majdnem teljesen a magam ura vagyok.
Később, mikor már meguntam ezt a ’vezér mondja, csináld’ dolgot, így néhány éjszaka leforgása után végleg kiszálltam a bandából, s hogy egyikükkel se kelljen, találkozzak egy kisvárosba mentem az Olympic-félszigeten, Seattle-be. Először nehezen szoktam meg a mondhatni csapongó időjárási viszonyokat, de idővel ez is csiszolódott bennem és gyakorlatilag vidáman, vérrel teli életet élhetek itt, a semmi közepén egy szál magamban.