Volturi Kastély-Alec rezidencia

A padon ülve kicsit jobban szemügyre tudtam venni a palotát és az itt szorgoskodó vámpírok őrjáratát, valamint a fáradságos emberek egynéhány pillanatát. Nos, ha az érzéseim nem csalnak, akkor csupán a pultnál oly szorgalmasan körmölő halandó az egyetlen, kit megtűrtek maguk mellett, s nem estek ütőerének. Különös, hogy még mindig a mi kis univerzumunk létező tagja, pláne ilyen vérszomjas fenevadak közt, mint a Volturi tagjai, hisz gyakorlatilag ők végzik a legalaposabb munkát kerek e földön. Talán vélni láttak benne egy cseppnyi misztériát, mely hatására azon nyomban befogadták, s a család részeként kezelték? Vagy a szánalmas szánakozása mentette meg a hűsítő, de annál inkább is enyhet adó haláltól? Ezen elméletek következtében egy röpke idea suhant végig elmém, amely immáron számomra elég indokként is. Tehát, a múltja nem különb lehetett egy egyszerű, porföldi szerzeténél, ki kínok közt, avagy mégsem, kereste meg mindennapi eledelét. Lehet, hogy igába dőltek gyermekkori álmai, viszont ő annál többet kapott e kicsinyes ábrándjai helyett… az életet, a fennmaradást. Történetesen a kapirgáló úrihölgy a nemzetünk legszerencsésebbike. Külső szemmel ítélve azonban csak azért sem nevezhető bolondnak, mivel több száz vámpír helyett is munkálkodik a palotán kívül-belül.
E mellett tekintetem hirtelen az engem körülölelő műremekekre, és magára az épületre tévedt. A folyosókkal végigfuttatott részlegek oldalaiból hatalmas ajtók nyílottak, melyek egy-egy lakosztályhoz vezettek. Egy egységes alakzatot megformálva szobrok álltak, Fentről szemlélve őket egy V fundamentumot alakított ki. Szétszórtan festmények díszelegtek, amelyek feltehetőleg némely híresebb festő alkotásai lehettek, s ennek betetőzésére még részletesen megmunkált freskók is díszítették a kastélyt. Némi pillantásnyi ideig magával magadott a látvány, melyet e varázzsal telt odú kínálhatott nékem.
Később gondolataim arra a két testvérpárra terelődtek, kikkel az előbb váltottam egy-két szót. Eleinte ígéretesnek ígérkeztek, hisz csakugyan megválogatják az itt lévőket, de ők… vagy tán mindenki? Mindenki olyan, mint ők ketten? Oh, hát akkor én kellőképp félreismertem az összes fura szerzetet, kikkel eddig találkoztam. Bár, csekély jellemem rendelkezik egy olyasfajta tévhittel, melynek hétköznapi elnevezése a hit, és a csoda. Rájuk hivatkozva még van remény annak érdekében, hogy a korábbi beszédem csupán képzelgés volt. Mindenestre nem teremnek mindenütt hozzájuk hasonló vámpírok, hisz legkevesebb ezer esztendeje be lehetnék zárva e sötét kalickába, hol egyetlen madárcsicsergés sem hallatja önmagát. Viszont egyáltalán nem fordultam hozzájuk kellő tisztelettel, melynek kárát magamon tapasztalhatom. Igazából még semmi sincs veszendőben, mivelhogy ezernyi, meg ezernyi olyan alkalom várja megvalósulását, melyet csak észre kell vennem.
Ekkor halk neszezésre lettem figyelmes a lépcső irányából. A kiváló érzékszerveimnek köszönhetően visszavettem érdeklődő tekintetemből és összeszedve a pad szélére húzódzkodtam. Az illető arcát a csukja leple takarta, így esélyem se volt arra, hogy legalább egy tippelés erejéig felfedjem kilétét. Erre ugyan nem került sor, de pár perc elteltével fejét felemelte, s beszélni kezdett… Alec volt az, kivel az előbb egy picit összezörrentem. Most viszont alkalmamban áll megváltoztatni a múltat, vagy épp befolyásolni azt. Mielőtt még összeszedtem volna a gondolataimat ő belekezdett mondandójába, majd leült a lóca másik végébe.
A sznobokról kérdezett úgy beállítva azt, mintha saját magukról beszélt volna. Nyeltem egy nagyot, és fél fejemet elfordítván beszélni kezdek. Így legalább meglesz az a hatás, miszerint egészen őszintének fogok tűnni.
- Nos, az igazat megvallván nem! Én egy olyasfajta klánnak képzeltem az ittenieket, kik a haláluk napjáig összetartanak egymásért… de ugyanakkor mindenki okkal van itt. Szóljon az akár a sorsról vagy a szerencséről. – mondom egy kis mosolyt csalván orcámra.
Közben még az előbbi terveim is széthatalmasodtak rajtam, s nem tudtam magamban tartani őket.
- Kérlek, bocsáss meg az előbbi dühkirohanásom miatt! Csak hát olykor nem tudom türtőztetni magam, és épp azokat a dolgokat teszem közzé, mint amiket épp gondolok… Oh, mellesleg Sophie vagyok, Sophie Bouerret! – az utolsó mondatomnál kezem felé nyújtom a szokásokhoz mérten.

*Épp kész voltam a lapok sorba rendezésével amikor szőke, nagyságos fúriánk közölet, hogy neki márpedig nincs szüksége a segítségünkre. Nem vitatom, jól mulattam. Biztosan azért nyitott be hozzám, mert nem tévedt el. Röhejes, söt, most már aligha nem közröhejes. Talán már mindenki halotta az eltévedhetetlen liba történetét.
Meglepetten, halvány mosolyra kúszott ajakkal álltam fel. Felkeltette érdeklődésem szeszélyes mi volta. Kíváncsi voltam.... vajon meddig marad itt életben? Az ilyenek sosem húzzák valami sokáig....
Előbb-utóbb valaki megunja a túlspirázott stílusát, az affektálását és a rózsaszín, sértődékeny, törékeny lelkivilágát. Nem hiányoznak ide a pompon lányok.*
-Hagyd csak Jane, elintézem egyedül. *Mondtam halkan. Az ajtóféle vettem az irányt, s egyszer csak a küszöbhöz értem, ahogy annak rendje szokott lenni. Ott Jane felé biccentettem, köszönésképen, amikor elhaladtam mellette.
Nem hiszem, hogy a hölgy ilyen fogadtatást várt. De arról sincs fogalmam mire számított. Rózsaszirmok, vörös szőnyeg, tapsvihar?
A nagyon okosnak, s hitelesnek szánt kilépője mit sem bizonyít jobban, csak, hogy fogalma sincs az egészről. Talán annyira nincs képben, mint én a romantikus költészettel... ez esetben még meg is értem.
Az orrfacsaró pacsulijának szagát követve jutottam el a kupoláig, ami az én lakrészemhez van a legközelebb. Nem is értem minek került ekkorát.... talán a fantasztikus tájékozódási képessége csalta meg? Mily meglepő.*
-Gondolom nem egy csapat sznobra számítottál. *Suttogtam a kupolás-terem ajtajában. Azt hiszem, ha most egyet ért ezzel, igaza van. Fekete köpenyem halkan súrolta a padlót mikor elindultam a pad felé. A pad előtt csendes sznobként, egyenes megálltam, lassan körbe fordultam s letettem dicső hátsóm a padra. Természetesen tisztes távot tartva, nehogy meg fertőzzem öniróniámmal.*

*A csaj mérhetetlenül bunkó volt és ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy még sincsenek együtt.
Nyilvánvalóan nem szólt volna be, ha mi is kedvesebbek vagyunk.Csak hogy nekünk egyáltalán nem volt kedvünk jó pofizni.Alec komoly márvány arcáról azt olvastam le, hogy kimondottan múlat a dolgon.Nem tudom, hogy mit gondol legbelül, de abban biztos voltam, hogy neki sem volt ínyére a csaj.
Egy pár percig még tétován némán álltunk ott, aztán a lány elment.A csomagjaival együtt az undorító recepciós emberhez szaladt.
Mi milyen gonoszok vagyunk!Most tűnt fel életembe először, hogy kimondottan szemetek voltunk vele.A beszólásáért halált érdemelt volna.Nem beszélhet így velünk senki sem.Már azt sem tudtam, hogy kinek van igaza.Vajon, egy nap tényleg mi leszünk a Volturi vezetői Alec-kel?!*
-Huh.Nem kéne utána mennünk?!*Kicsit nevetségesen magas hangon beszéltem, hogy utánozhassam a lány hangját.Ekkor levettem a csuklyát és el kezdtem a hajammal babrálni.Nem mozdultam meg, mert láttam, hogy Alec-nek feltűnik valami.Nem tudom, hogy most mi van, de ez így nem kóser.Az ifjonc nyilvánvalóan új volt.Biztosan csatlakozni kívánt.Csak nem tudom, ki volt az az idióta, aki megengedte , neki, hogy belépjen a rezidenciás folyosóra egyedül.
Manapság a vámpírok olyan szemtelenek.A Volturi év ezredek óta gondoskodik mindenkiről és segít mindenben amiben csak tud.Mégis itt van az élő példája annak, hogy vannak olyanok, akik nem értékelik a munkánkat.Pedig, bár rengeteg minden dög unalom itt, mi mégis szinte az életünket áldozzuk, azért, hogy olyasvalakiket védjünk, akikhez senki közünk.,Ez így nem fer.
Meg sem hálálják, csupán rosszabb és rosszabb dolgokat művelnek.
Ezeken a gondolatokon olyan szinten felhúztam magam, hogy legszívesebben a csaj után mennék és jól megkínoznám. Megkérném Alec-ket, hogy hallgattassa el.Így egy nyamvadt bocsánat szócskát sem tudna kinyögni.
Abbahagytam a hajammal való babrálás és inkább Alec felé sétáltam.Kb. 3 lépésre megálltam tőle és nekidőltem a falnak.Mindent túlélünk, de holmi ide tévedő minket is kiborít?!*

A szavak, mintha porig aláznának, s letaszítanának a képzeletbeli mélybe. Hihetetlen, hogy mindez velem történik, holott csak egy nyomorult kis segítséget kértem valamelyik itt lakótól. Pedig tudhattam volna a következményeket, hisz egy régi, ócska romhalmaz mégis miket vonhatna maga után, ha nem ezeket? Bár mára már úgy, mint az emberek, a vámpírok is kezdenek normálisan viselkedni. Vagyis, eddig a percig ebben az elképzelésben éltem mindennapjaimat. Nos, úgy tűnik, az előbbi gondolatom percről percre kezd semmissé változni. De most kérdem én, kitől tanuljanak az újszülöttek, ha nem az Elsőktől? Ha már itt tartunk, azt is hallottam a közelmúltban, hogy nem mindig ők voltak az érdemi rangot elfoglaló királyok. Talán valahol Románia északi, vagy észak-nyugati pontján helyezkedett el az a város, ahol a régebbi uralkodók tették-vették mindennapjaikat. Furcsamód megváltozott a titulusuk, s az egész ’életük’ fenekestül felbolydult. Persze, erről is csak annyit tudok, amennyit hallott dolgot sikerült magamban elraktároznom.
De térjünk csak vissza a kegyetlen, olykor zord ábrázatú valósághoz… A fiú tisztelettudóan bemutatta magukat, de rájuk se figyelve tovább meredtem magam elé, s a szavakat, meg a pár cseppnyi gúnyt feszegettem, illetve bogozgattam magamban. A kiszámíthatatlanságom gondolom most is győzedelmeskedett az ún. gonosz elme felett. Mikor már eltűnt mellőlem, a hátam mögött álló lányra tévedt a tekintetem. Még mindig ott állt feszülten, leplezve ezzel a temérdeknyi kérdést, dühöt, mely megfogalmazódott benne. Váratlanul az eszembe ötlött, hogy hol is vagyok pontosan. Mit szépítsem itt a dolgokat, egy csapat idiótával találom magam szemben, kik még csak arra se hajlandóak, hogy néhány ártatlan másodperc erejéig megmutassák nekem azt a debilis tróntermet. Nem, hát hol már! Ahhoz ők egyértelműen túl kifinomultak. Teljesen úgy viselkednek, mint valami szőke libák, akik az oldalukra veszik a p!nk pamacsos táskájukat, s néhány pár pudlival-, ami gyakorlatilag shitzu- belibegnek a palota régi falai közé. Igen, még a pasik is hasonló módon reagálnak. Teljesen elegem van ebből a helyből… és én még ide akartam jönni civilizáltabb vámpírok után kutatva, holott csak holmiféle barbárokat látok mindenütt. Na, szép kis csapat mondhatom!
-Tudjátok mit?! Nincs szükségem a segítségetekre… még egymagam is jobban odatalálok, mint a ti ügyefogyott útbaigazításotokkal!- hangom pár fokkal felviszem megadva azt a kicsinyke hatást, mellyel remélhetőleg észreveszik a csalódottságot. Ha meg nem, akkor nem…
Próbálok hitelesnek tűnni, bár ez nem annyira kérdéses, mert talán igazam is van ezzel kapcsolatban. Bár kétségkívül a piócának is helytálló volt az a mondata, melyben a bemutatkozásról pusmogott nekem, ami próbált értelmesnek tűnni. A lúdról mellette ne is beszéljünk. Minek, ha csak ennyi lenne a hozzáfűznivalóm: beképzelt, öntelt, nagyképű, és nem utolsó sorban büszke, de azt tébolyult módon.
Elindultam egyenesen a csomagjaimmal, majd miután valami keresztúthoz értem dühben fúlva szuszogtam egyet. Hihetetlen, hogy mindez velem történik, és ráadásul még egy napra van időzítve minden esemény. Tán tényleg meg kellett volna fontolnom az egészet, s csak utána útnak indulni. Mindegy már, ami megtörtént, megtörtént…
Pocsék eltájolódásomnak köszönhetően ismét valamilyen különleges helyre tévedtem. Nos, mindössze némi percre volt szükségem ahhoz, hogy kiismerjem magam a sokaságban. Szóval, amikor körbepillantottam láttam meg a recepciós pultot… Igen, visszatértem a kiinduló pontomhoz, de legalább a nő most szemmel láthatólag nem volt benne nyakig a munkában. Inkább élvezte a kis pihenőjét. Gonoszkodni támadt kedvem és közelebb lépegettem. Félúton azért mégis megtorpantam és a jótét lélek itt bennem- nagyon legbelül- azt sugallta, hogy inkább hagyjam abba az egészet. Valószínűleg közbejátszott a csillapíthatatlan szomjúság a torkomban, mely már fel is falhatta a csekélységemben bujkáló kicsinyke emberségem. Noha messze álltam tőle, én mégis meghallottam szívének lágy, érzéki dallamú dobogását. Szemem behunytam, s úgy hallgattam tovább. Egy kis ideig még álltam ott, de nem bírtam túl sokáig. Egyszerűen képtelen voltam… Megölnöm viszont nem szabad, mert akkor abból feltehetőleg úgyis veszedelmes történetek lesznek. Még talán az is közre játszott, hogy az itt lévőknek ő a ’szemük fénye’ Gianna . Bár ehhez a bezzeg lenne pár jó szavam.
Megfutamodtam a helyszínről és kerestem valami normális helyet, ahol senkit sem zavarok a jelenlétemmel, és ahol mindent körbelátok. Így történt az, hogy a legközelebbi lépcsősoron feltáncolván egy erkély szerűségre értem, mely a kupola lehetett. Kinyílott belőle egy ilyen nem megnevezhetetlen dolog, aminek a nevét se tudom. A hold sugarai lágyan omladoztak szét a kevéske üveggel borított felületen. Kinyitni mégsem nyitottam, hisz féltem, hogy elrontanám. Valahol a sarokban egy pad volt leszegecselve. Én meg, mint aki jól végezte dolgát, helyet foglalok. A lábam magam mellé húzom, s úgy tekintek körben eme odvas helyen. A trónterem ajtaját bizony nem lelem, pedig kétlem, hogy olyan elvetemült legyen…

*Ahogy ott álltam arra várva, hogy beljebb lépjenek, akaratlanul is Jane arcára tévedt a tekintetem. Jane baba arca akár a nyitott könyv. Rengeteg ötletem van arról, hogy mire is gondolhat éppen, de egyikben sem voltam egész biztos. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy valamiért morcos, bár más ezt nem igazán vehetné észre.
Az Ikertestvéremmel való kapcsolatom leírhatatlan. Mintha a részem lenne, s nem tudnék nélküle lenni. Nem olyasmi ez mint a szeretet vagy a ragaszkodás, sokkal inkább mint valami elszakíthatatlan kötelék. Ha az arcára nézek, pontosan tudom milyen hangulatban van anélkül, hogy valóban látszana valami játékbaba arcán, vagy nagy kerek szemeiben. Ez csak is azért lehetséges, mert ö olyan mint én. Mégis belőle csak is egy létezhet. Érdekes, igaz?
A nyelvem hegyén éreztem a szavakat, de azt hiszem az eszem az ami megakadályozza, hogy kimondjam. A fejemben rengeteg kérdés száguld át minden cselekedetem előtt, ismerem a pontos következményeket, ezért vagyok hát mindig ennyire borzalmasan percíz és kimért.
Az emberek azért olyanok amilyenek -azt hiszem- mert nem gondolják át tetteik következményét (vagyis annyira előrelátóan biztosan nem mint az aki több száz éve "van").*
-Persze Jane, kísérd csak. Engem úgy is csak zavart az olvasásban. *Unottan, picinyke gúnnyal a hangomban ejtettem ki a szavakat miközben apró, könnyed mozdulattal a könyv felé intettem mely a földön hevert.*
-Aro majd elbírálja mi legyen Miss Nincs Nevemmel. *Még mindig Jane-hez beszéltem, s csak utána néztem ismét az idegen lányra*
-Úgy gondolom ha valahova csak úgy benyitsz, ismeretlen helyen, ismeretlen személyeket találva úgy illendő hogy bemutatkozz. *Hadartam el gyorsan, metsző hangon majd a kezemet nyújtottam felé.*
-Most már lényegtelen.... Alec Volturi. *Mutatkoztam be s vártam, hogy megfogja a kezem és hasonlóan tegyen. Láttam, hogy máshol jár fejben, így álltam ott idiótán míg a könyves polcom fixírozta.*
-Ö pedig az ikertestvérem, Jane. *Feladtam. Azzal a kezemmel amelyet neki nyújtottam ellendítettem testvérem felé, mintegy....bemutatásként. Mikor már mintha itt sem lennék, szimplán mindketten másfelé figyelnek, hátat fordítottam a két vámpírnak. A földön heverő könyv felé indultam, hogy felvegyem s a kihullott lapokat vissza rendezzem szép sorba. Magam mögött az ajtót nyitva hagytam, hogy lássam mi történik, bár ha Jane most -isten tudja miért- bántaná a lányt, nem tudnám megakadályozni. Nem is nagyon érdekelne.
Emberi léptekkel haladtam ismét, majd nem elkapkodva semmit komótosan leguggoltam, úgy hogy velük szembe legyek, kilássak az ajtón. Miközben a lapozgattam, hogy visszategyem a kiszakadt oldalakat olykor felnéztem mi történik odakint.
Igazából csak az izgat, hogy Jane képes lenne-e bántani, és a lány hogyan fogadná. Vajon tudja egyáltalán ki vagyok én, és ki Jane? *

*Elkezdtem türelmetlenkedni, amikor Alec kilépett.Elvolt magában, de azért szívesen kidobtam volna a csajával együtt.Hiszen, azt hittem, hogy elmondja, ha van barátnője.Ráadásul ilyenfajta álca?!
Még hogy új csaj....Na persze.
Ekkor elkezdtem dobolni a lábammal.Gondoltam, kicsit idegesítem a csajt.Érdekes volt, hogy fél másodpercenként ide nézett.Ekkor találkozott a tekintetem Alec-éval.Nem mosolyogtam, hanem próbáltam komolya képet vágni.A csaj olyan nem Volturis volt, hogy muszáj volt egy kicsit szenvedtetnem.Elfordultam az egyik irányba és így pont az ablakkal álltam szemben.A szemem sarkából a csajra pillantottam.
Ekkor jutott el a tudatomig, hogy az édes egyetlen kicsit "el van magával " tesóm beinvitált a nőcskéjével együtt.
Mindketten rettenetesen jó színészek.Azt hiszi, hogy beveszem ezt a dumát?!Ennyire azért ismerhetne.....
Lassan válaszolnom kellett volna, de mégis mit mondhatnék?
Hogy, persze édes bemegyünk egy picit.
Vagy talán válaszolhatnék a csajnak.Valami olyasmit, hogy mit keresel PONT a tesóm ajtaja előtt?!
Ekkor eszembe jutott, hogy ha szenvedtetem akkor, nem történik semmi.Csupán mérges lesz Alec, mert kínzom a nőjét.
Akkor már inkább megszólalok....*
-Akarod, hogy elkísérjelek a trónterembe?
*Hangom saját magamat jellemzett és inkább olyan most kinyírlak te liliomtipró érzést keltett.
A lányra szegeztem a tekintetem és próbáltam jó képet vágni a dologhoz.De ekkor rá kellett, jönnöm, hogy a csaj rengeteg mindenben hasonlít rám.
Szőke haja volt.Vékony a testalkata.Pont mint én.
Akkor most a barátnője vagy csak tényleg valami idegen anyag?!*

Egy fiú lépett ki a szobából, s nekitámaszkodott az ajtófélfának. Mondhatom nagyon fess volt abban az öltözékben, mely épp rajta díszelgett. Ezt még maga a jóképű Ashton Kutcher is megirigyelhette volna, ha nem lenne annyira vézna. A fekete és a barna között ingadozott a színe, itt-ott pedig gombok voltak rávarrva. Mindeddig azt hittem róluk, hogy ők olyan hétköznapi viseletet hordanak, bár a rangjukhoz mértem ez elég fura megvilágítás. Furcsamód én mindig a legkülönbözőbb lényeknek tituláltam be őket, mint valami önelégült királyok. De még mindig nem találkoztam velük, azt hiszem, hisz nekik mégiscsak a trónon kell ülni. Számtalan filmben láttam már rájuk példát. De térjünk csak el a kinézettől, s elmélkedjünk el ezen egy icipicit. A legtöbben a fő-fő vérszívókat talán porosodó bábuként látják. Legyen szó most akár az irodalomról, akár a moziról. Mindenesetre nagyon tarka boci fantáziájuk lehetett, ha mindez valótlanságokat saját maguk találták ki. A mondhatni úri lakosztályt élvező pasi végre megszólalt.
”-Nem. Ez itt az a hely, amiről oda lent a nőszemély azt mondta: kerüld el!”
A mondat meglehetősen szórakoztató volt, bár ezzel lehet, hogy többen nem értenének egyet. Nyilván ők sem tudták megtűrni maguk mellett az alávaló nőt, holott ő csak segíteni szeretne. Na, igen, csodálatosan elinformált a pultnál, mikor én csak egyetlenegy kérdést tettem fel hozzá. Bár talán mégis jobban járnának, ha vámpírt tesznek be helyette, őt pedig megölik. Mindössze csak ennyi lenne a teendő, s mindenki felszabadultan élvezné a mindennapjait. Ezzel most nem az irányításokba akarok belekotorászni, csak úgy megfordult a fejemben és kész… Ekkor már egy lány jött oda hozzánk megzavarva a beszélgetésünket. Szemem sarkából hátrapillantottam, majd végigmérten tetőtől-talpig. Szörnyen hasonlítottak egymásra, bár mára már az összes vámpír ugyanolyan. Mikor szóra nyitottam volna a szám a meglepett alak itt mellettem gyorsan lekezelte a csajt. A hangjában mintha egy cseppnyi félelmet véltem volna kiszúrni, bár lehet, hogy nagyon félre hallottam. Elvégre is, melyik Volturi tagnak lenne oka a félelemre? A választ meglepő módon nem is olyan nehéz kitalálni. A kicsavart mondatból legalább megtudtam a recepciós amazon nevét, Gianna. Érdekes, és így ezt hallván nem is olyan öreg, persze a nevét illetőleg, azt hiszem.
A fiú be akar invitálni a szobájába, de nem engedek a kísértésnek, s gyorsan közbevágok.
-Öm… azért nem akarná megmutatni valamelyikőtök, hogy mégis merre találom a tróntermet?- kérdem halovány mosollyal az arcomon. Azért úgy összességében véve nem is rossz ötlet, hogy idetévedtem. Az életmódjuk szemmel láthatólag kiegyensúlyozott, s a tagok is hagyományosak. Talán még maradok velük pár napig. Összeismerkedek néhány jó arccal, s ha kell, hazaviszem magammal. XD Remélhetőleg nem szeretnek majd meg, a végén pedig páratlan lábbal távozhatok el. A szerencsém viszont nem ilyen ragályos, de az őrült ötletem néhanapján halálos.
Mivel már úgyis a küszöbnél álltam, s beláttam, gondoltam egyet, majd körbepásztáztam. A terem egyáltalán nem ütött el a többitől, inkább olyan elég normálisnak tűnt. A falon könyvespolcok ezrei sorjáztak, eltakarván ezzel a még annál is inkább giccses tapétákat. Éles látásomnak köszönhetően még a címeket is elfelejtettem. Bár egy könyv megragadta a képzeletem... Ha nem kellene most itt sorvadjak, bizony mondom lekaptam volna. Olykor rám jön a dühroham, de akkor pár igazán jó könyv lel segítségemre. Holott a tárgyak élettelenek, én mégis élőként fogom fel ezeket. Visszapillantván a mókusra, elkapott a bűntudat. Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet visszautasítani ajánlatát, mikor ő csak közreműködik a nagyoknál. Furán nézne, ha visszavonnám, ezért is állok oly bambán. A lány a hátam mögött viszont izgálkodik, holott nem csináltam semmit. A bal lábával elkezd dobolni, mintha figyelembe venném, s elkezdenék szaladni. Fogalmam sincs, miért teszi ezt, tán mert már megelégelt. Igen, biztosan csak ennyi a baj, és fél kimondani azon nyomban. Szerettem volna elküldeni, de még mindig félek. Kitudja, mily eszeveszett teremtés lehet ez. Bár mára már a vámpírok többsége normális, ő mégis csak frusztrál itt…

*A repülő könyvet néztem, figyeltem ahogyan a falnak csapódik, majd lezuhan. Néhány lapja kiszakadt, s a levegőben még bukfencezett párat mielőtt földet ért. Nagyot sóhajtottam, de hangtalan dühöm ahelyett hogy csitult volna, csak még jobban emésztett belülről. Az érzés, amit az a nyamvadt vers okozott, még mindig... "fájt". Pedig, azt hiszem... ezt az érzést már megszokhattam volna.
A kanapén hátradűltem, s fejem hátravetve, jobb kezemmel a hajamba túrva s ezzel együtt jobb szemem eltakarva ültem percekig. Vártam, hogy elmúljon az "érzés", s kinyithassam a szemem, hogy ismét Volturi szemmel láthassam a világot. De hogy mégis mire ez a nagy hűhó? Talán el tudom magyarázni, talán nem. Igyekszem.
Belepillantottam a könyvbe, s megláttam a vers felütését. Amikor a címe eljutott a tudatomig, eszembe jutott a vers, úgy összességében. Edgard Allan Poe: A holló.
Halál, szerelem, szenvedés, várakozás, elengedés.... Emberek.
Persze minden versben emberek vannak, többnyire, de az általam kedveltekben olyan kis normálisak. Nem olyan mint Edgard, kinek a lírai énje csupa rejtély, varázslat, misztikum. Micsoda nagy szavak, egy kis emberhez képest. S mégis, ez a kis jelentéktelen ember, ki a valódi csodát, misztikumot nem élte át, mint Én, olyat tudott, amit én soha. 15 éves voltam mikor vámpírrá tettek, s az alatt a 15 év alatt alig tapasztaltam bármit is az Életből. Nem tudom mit hagytam ki, de félek, hogy sokat. Túl sokat, túl sokat ahhoz, hogy most megértsem az embereket. A férfi tekintetét, ahogy áhítattal néz a szeretett nőre, a kergetőző gyerekeket kik vígan kacagnak, a gyászolót ki a temetőben virraszt éjszakákon át.
Mit jelent az áhítat? Mit jelent a szeretet? Mit jelent a vidámság? Mit jelent gyász?
Ez bánt engem, mindennél jobban. Nem maradt bennem semmilyen emberi érzés. Üres vagyok, unalmas, és senki. Egy fegyver, kit a Volturi használ kedve szerint. Hány olyat öltek már meg a segítségemmel, ki az életéért könyörgött? Vajon hány olyat aki megérdemelte volna az életet? S micsoda szörny vagyok Én, hogy a gyilkolás közben Semmit Nem Érzek?

Hallgattam a csendet, egyetlen barátom, aki sosem bánt meg, sosem érezteti velem hogy valamivel kevesebb vagyok mint más. Bár olykor eszembe jut a csönddel való együttélésem során, hogy mégiscsak embertelen dolog mindig egyedül vagyok.
De ez valamiért nem taszított nyomorba... ez megnyugtató volt.
S most, valami borzalmas nőszemély elrontotta az Én Csendemet.... micsoda beteg gondolat.
Csupán, hogy rendre tanítsam felszökkentem ültemből s villámgyorsan az ajtónál teremtem. Neki dőltem az ajtófélfának, s ekkor belém csapott a felismerés.
Az én lakosztályom van a kastély légvégében. Tőlem mindenkinek a szállása messzebb van mint általában a többieké egymáshoz mérten, pont ahogyan Arot kértem. Még Jane is messzebb van tőlem mint ö másoktól.
De akkor hogyan keveredett ide ez az újonc? És egyáltalán hogy hogy nem éreztem meg hogy jön? Valóban ennyire elvoltam foglalva saját kis szánalomra méltó lelkivilágomra? Jó lenne tudni mi az a szánalom.... azt sem sűrűn érzek, csak magammal szemben, olykor. Bár az inkább csak a regényekből jól ismert önirónia. Vagy mi....*
-Nem. Ez itt az a hely, amiről oda lent a nőszemély azt mondta: kerüld el! *Persze csak blöfföltem, nem tudom szokott-e ilyet mondani bárkinek is a "Miss. Minden Tudok a Semmiről" recepciósunk. Nem csodálnám, ha mondana. Ezen gondolat mintha mulattatott volna, és igen, azt hiszem határozottan érzek valamit. Na jó, nem szerénykedek, az imént túloztam és olykor szoktam magamon nevetni... Magamon. xD
S felcsendült ikerpárom csilingelő hangja, ami nyugtalanított. Most, azt hiszem mégis megsajnáltam a váratlan látogatóm. Talán mentesem meg? Talán nem rossz ötlet....*
-Nem, Jane, a hölgy nem tévedt el. Most érkezett, és Gianna hozzám küldte. Aro új hülyesége.... fene sem érti... Gyertek be.
*Mondtam unottan, s elálltam az útból hogy bejöhessenek.*

*A saját rezindenciámba készültem teljes mértékben.Rá voltam hangolódva a hideg fürdőre a kedvenc verses kötetemmel.Olyan lassan haladtam, hogy egy csiga gyorsabb lett volna nálam mégsem akartam gyorsítani.Félix és Dimitrij jött el mellettem és nem volt kedvem csevegni velük, ezért ilyenkor levegőnek nézem a személyeket.
Hangosan rám köszöntek, de nem köszöntem vissza.Gianna valamit babrált a papírokkal, de felállt köszönni.Ha már a vámpíroknak nem köszönök, akkor egy embernek miért tenném?!Némán elhaladtam mellette majd hallottam, hogy magában olaszul beszél.Nyomorult némber.
Ekkor végre áttértem a rezidenciás folyosókra.Az első pár szoba természetesen Aro, Caius és Marcus szobája volt, illetve a lányoké.
Aztán Heidi "átmeneti" szobája jött.
Majd végül a miénk.Teljesen vidám voltam, jóllakott vérszívó.
Már nagy hévvel mentem volna be a szobámba, amikor láttam, hogy Alec ajtajánál egy -számomra- idegen lány állt.
Az ajtó nyitva állt, de Alec-t nem láttam.
Azon gondolkodtam, hogy oda menjek-e vagy sem.Hiszen mégis csak idegen.De ha Alec egyik barátja, akkor lehet, hogy megzavarom.
Ott álltam mozdulatlanul és kis mosolyra húzódott a szám.
Ekkor inkább közbeavatkoztam.
-Elnézést, eltévedtél?
*Kérdeztem a magas hangommal és csupán kifejezéstelen arcom fehérsége látszhatott, mert nagyon sötét volt.
Nem sétáltam oda a lányhoz, hanem inkább vártam, arra ,hogy vagy ő vagy Alec , de valaki válaszoljon.....*

Hosszadalmas útnak néztem elébe, hisz ismervén magamat rá is tettem még néhány pár lapáttal. Az meg csak hab a tortán, hogy az idő is vészjóslóan telik. Bár mára már az emberis tudni véli, vagy akárcsak megérzi, mikor már tényleg a vesztébe rohan. Tekintve a fajomra és a hihetetlenmód szeszélyes hangulatváltozásaimra, ez kétség kívül nem fog menni. Nos, itt-ott elfog az a bizonyos ’görcsölő’ érzés, s az izmaimat elernyedni vélem, a testrészeim viszont élettelenül hullnak le az oldalamon. Hiába vagyok én ilyen, mondhatni kiszámíthatatlan, ha még magam sem tudom pontosan, hogy mit is akarok valójában. A kalandorlelkű, ügyefogyott jelzők, viszont annál is inkább illetnének.
Mikor már a közepes méretű hegység aljában álltam kíváncsiságból fel-felpillantottam. A látvány magáért beszélt, én meg majdhogynem összeesvén görnyedtem a puha párnaként szolgáló búzamezőbe. Úgy, mint a várfal, a hatalmas palota is kőből épült. Bár a lepel, mely lefedte egész testem gondosan leplezte egész testem, én mégis valami furcsaságként bámultam körbe a varázslatos környezetemben. A nap is kisütött a felhők mögül, bevilágítva az egész birtokot, dombokat, legelőket. Valahol messze, a főúttól távol, erdők magaslottak ki és törtek maguknak egy lepelnyi területet. Akár évekig képes lennék itt hervadozni, de nem engedhetek a csábításnak.. Nekem most feltétlen meg kell keresnem őket, vagy csak simán látni valamelyik emberüket, aki mellesleg vámpír. Hál istennek senki sem merészkedett a várhoz közel. Akár egy tékozló turista, akár egy idegen, ki túl sokat tud és információkat keres. Az óriási kapun belépve néhány őrrel találtam magam szemben. Ki tudja miért, vagy, hogy se nem, de tébolyultan továbbengedtek. Tán beavatottak lehettek a titkos ügyekbe, nem tudom. Igaz is, mit akar egy ilyen magam fajta, mint én, itt? Legalább a kellemetlen bájcsevejtől megszabadultam, s jöhet az eligazodási tan. Valami azt súgta, hogy folytassam az utam a kijelölt szegleten az óratorony fele. Remélhetőleg nem lesz tele sültbolondokkal, inkább normális, kiegyensúlyozott olaszokkal. Miközben az értelmetlen izgalmak után hajkurászok, valaki addig békát eszik nyárson. xD Bár még sosem fogtam, a múltban sokat fogtam. Sietősre fogva a dolgokat élesen nekikanyarodtam a következő oszlopnak. Az ütközést elkerülvén elugrottam, és folytattam az utam, de csigalassan.
Miután az őrült rímbeszedett cselekvésem mesélését felhagytam kapva kapom magam, hogy valaki kisétál egy sikátorból. Alaposan szemügyre vesz, majd halkan suttogva a szavakat így felel:
-Gyere vélem, s körbevezetlek!- parancsolja a sziporkás hang. Az illető nyilván nő lehetett, de ember. Később, gondolom valahonnan elrejtőzve, előbukkan két őrzővédő pasi. A lányt körülölelvén- persze képletesen- beljebb sétálnak a terembe. Nem félek, hisz nincs mitől… Hosszú folyosókon átvergődve beértünk a recepciós pulthoz. Nos, hogy pár szót szóljak a díszletről, berendezésről: giccs, régi olasz márkák, meg temérdeknyi arany, illetve piros szín. A vámpír ilyenkor azt hinné, álmodik, holott rég elfelejthette azt. A nő beáll a pult mögé, majd kotorászni kezd a papírhalom mögött. Nyilván nem nekem keres, csak valamit elfelejthetett. Fejét felemeli, mintha őt szólítottam volna, s a két szép szemembe néz. Mosolyogva elszavalja, mit hol lelek, de hadarásának híven mindent el is felejtek. Igen, még így, vámpír jellemmel is szétszórt vagyok. Mint aki jól végezte dolgát visszafordul, és magyaráz. Magam elé bámulván elég bárgyún pillantottam körbe. Végül csak el kell indulnom, és a csomagjaim a vállamra kapom. Elindulok jobbra a trónterem meglelésének érdekében. A szűk folyosónak vége szakad, s egy ajtó előtt találom magam. Halkan felnyögök, persze értelmetlenül, majd kopogok egyet reménytelenül. Óvatosan kinyitom az ajtót, mely felharsog, de semmisnek veszem a rémisztő történeteket. Nem nézek sehová, illetve senkire, csak motyogok egyet a sötétségbe.
-Itt találom a tróntermet?

Ez a Kastély Alecnek szánt lakrésze ahol már több évszázada él.